1

 Úgy élek, mint egy remete. Messze az emberektől, csöndben, nyugalomban. Körülvesznek az állatok és a növények. Van aki szerint ez borzasztó magányos. Szerintem, csak ha beteg vagy és haldoklasz. Akkor valóban rossz egyedül. Egyébként nem olyan rossz. 

Miért is élek így? Mert útálom az embereket? Nem egészen. Próbálom a stresszt minimális szinten tartani. Ehhez nagyon kell az, hogy elkerüld a konfrontációt. Ehhez pedig nekem az kell, hogy minél kevesebb embert lássak. Nem akarok velük beszélni, nem akarom őket meggyőzni, mennyire hülyék. Nem akarok csatlakozni ehhez a világméretű utolsó tánchoz amit a világ sírjánál járnak, amit ők ásnak. Nem akarok részt venni a pénzhajhászó világban. Próbálom magam a körön kívül elhelyezni. Nem tartozok bele ebbe a társadalomba. 

Persze nem útálok mindenkit. Biztos milliókat szeretek, csak velük még nem találkoztam. Akiket szeretek, azok meg benne vannak az életemben, kisebb-nagyobb mértékben. Be lehet csatlakozni ebbe a körbe, de nem könnyű. Nem azért mert magasak az elvárások, hanem mert nehéz egy bújkáló remetével kapcsolatot teremteni. Néha előjövök, le a hegyről, szétnézek a világban. Aztán megbánom legtöbbször. 

De néha, nagyon néha, jólesően csalódok. Elég egy mosoly, egy érintés, egy apró gesztus, összekacsintó csínytevés, amikor nem mindent az előírás szerint tesz valaki, csakhogy a másiknak megkönnyítse az életét. Ilyen is van.